Teregetés vagy ölelgetés?

Sajnos feladat orientált vagyok, és egy család életében ennek az előnyei mellett sok hátránya is van. Különösen is érzem ezt az ünnepre való készülődés közben. A legnagyobb nehézséget az jelenti számomra, hogy mindig csak az előttem álló megmérettetéseket látom – ha lehet, elefánt méretűre nagyítva – míg a már elvégzett feladatok nem tűnnek fel, vagy ha mégis, hát csak hangyányira zsugorítva.

Sokáig éltem abban a tévhitben, hogy ez a normális. Egy nagy család háziasszonyaként nem is szabad máshogy éreznem, hiszen ha csak egy rövid órára is elfeledkezem a rengeteg és halaszthatatlan feladatomról, összedől az oly sok munkával felépített családi rend és béke kártyavára. És valóban, háziasszonyként talán tényleg nem gondolkodhatok másként, de vajon anyaként és feleségként is ez-e a legmegfelelőbb látásmód? Erre a felvetésre sok sok évvel ezelőtt az akkor 3 éves kisfiam adta meg a választ.

 Akkor még nagyon lelkesen vette ki részét a házimunkából és ezt a legnagyobb természetességgel várta el alig 2 éves húgától is.

 A jó példa mégis ragadós? Vagy amit a gyerekeim elé élek az állandó munkálkodásommal az a legnagyobb jó szándékom ellenére sem nevezhető jónak?

 Egyik nap teregetés közben akartak segíteni és miután úgy láttam elég jól elboldogulnak a feladattal, rögtön valami más tennivaló után néztem, - a háziasszonyoknál talán ezt hívhatjuk szakmai ártalomnak – amikor is a következő rövid, de figyelemfelkeltő párbeszéd hangzott el két kisgyermekem között:

 -Megölelsz? - kérdezte a kislányom a bátyától - egy meglehetősen nagy, apa méretű póló kiterítésével küszködve -, talán abban a reményben, hogy megszabadulhat, vagy legalább segítséget kaphat a nem éppen méretre szabott feladatban. Kisfiam – a húgára sem pillantva, minden figyelmét a munkának szentelve – csak ennyit mondott :

-Először kiteregetek, utána majd megölelgetlek!

 És nekem ott, akkor, abban a pillanatban végre megállt a kezemben és a fejemben is a munka, tudtam, hogy ez a válasz nekem szólt. Hány ölelést mulasztottam már el? Hány visszafordíthatatlan pillanatról maradtam már le, amik a gyermekeimről kellett volna, hogy szóljanak? Aznap este, mikor már mindannyian elaludtak hosszú idő után először nem rohantam ki a szobából, hogy halaszthatatlan tennivalóimnak szenteljem az este hátralevő részét, hanem ott maradtam az ágyuk mellett és néztem, ahogy alszanak.

Anyaságom legemlékezetesebb pillanatai közé tartozik az az alig negyed óra – pedig hét gyerek mellett sok-sok boldog pillanat akadt – de ekkor kezdődött el valami, amit talán tudatosságnak nevezünk: jelen lenni gyermekeim mindennapjaiban!

Karácsony közeledtével persze gyakran azon kapom magam, hogy nem tudok megállni az előre összeírt sütési, takarítási, ajándékkészítési listák között, de ilyenkor ott vannak a gyerekek és emlékeztetnek a fontossági sorrendre!

Az akkor 3 éves kisfiam ma már 16 éves – és nem mondhatom, hogy olyan lelkes a házi munkákban való besegítésben, mint annak idején – de a családi anekdotává szelídült történetet természetesen ő is ismeri, és mint minden kamasz szeret tükröt tartani elém:

- Anya! Azért választottatok mintás járólapot, hogy ne látszódjon a kosz! Amit nem látsz az nincs! Gyere, menjünk inkább korcsolyázni!

És tudom, hogy igaza van, még helyesen látja a feladatok sorrendjét, legalábbis az én feladataimét, mert amikor a dolgai után érdeklődök, csak hamis mosollyal rám néz:

-Várhat, amig felnövök! - kacsint, aztán felkiabál az emeletre a többieknek: - Gyertek! Korcsolyázni megyünk!

Férjem csodálkozva néz rám: -Te is jössz?

Szórakozottan megrántom a vállam: - Most én is megyek!

Elrakom a listákat. A gyerekek vidáman dübörögnek le a lépcsőn. Már nincs visszaút – szerencsére!