Van, hogy a legegyszerűbb megoldás a legtökéletesebb

Mi - most már - úgy hisszük ezeket a válaszokat csak a gyermekkel közösen, az ő egyéniségét, egyediségét figyelembe véve és tiszteletben tartva találhatjuk meg. Mindezt úgy, hogy hagyjuk magunkat nevelni mi is, és nyitottakká válunk a változás minden olyan lehetősége felé, ami a mindannyiunk számára elfogadható megoldáshoz vezet.

Egyik fiúnk egyáltalán nem volt könnyű gyermek kicsinek. Egyáltalán nem! Sőt! Hihetetlen lelki küzdelmeket okozott nekünk a mindennapokban.

Egyik oldalon mi álltunk, a szülők, félelmeinkkel, a rávetített (ez sohasem helyes!!) szerepekkel: "Makacs, önfejű, az apró problémáktól is mérhetetlenül kiboruló gyerek."

A másik oldalon Ő, a maga két évével, kemény akaratával, de segítségre és szeretetre vágyó kicsi lényével.

Merre billen a mérleg serpenyője? És jó-e, ha valamerre elbillen?

Nem volt könnyű erre válaszolni, és sokáig nem is tudtuk rá a választ. Lassan, ahogy egyre türelmetlenebbül és feszültebben kerestük a megoldást, elveszítettük a helyes ítélőképességünket. Mindig és mindenben nevelni akartuk, hiszen mi vagyunk "A SZÜLŐK". De Ő nem tűrte ezt a szoros gyeplőt és mire 3 éves lett lepergett róla minden, amit kértünk, tettünk vagy mondtunk, és egyre jobban felgyülemlő feszültségeit húgán vezette le ütlegelés formájában.

Kemény munka kezdődött, és több, mint 3 évig tartott, de megtanultuk, hogy szüksége van a segítségünkre ahhoz, hogy legyőzhesse önmagát, és ehhez meg kell tanulnunk, - és őt is meg kell rá tanítanunk - hogyan vezetheti le a feszültségeit az ökle használata nélkül. A megoldás, amit találtunk egyszerűbb volt, mint gondoltuk és teljes mértékben illeszkedett a személyiségéhez: kirajzoltattuk belőle a mérgét. Amikor láttuk lassan elborítja a düh, kértük rajzolja le, mit érez. Ilyenkor többnyire eszeveszett firkálásba kezdett, aminek gyakran a ceruza hegye látta kárát, de csak a ceruza hegye, mert utána új lapot kért, amire fát, házakat, autót és mosolygó napot rajzolt.

3 és fél éves volt, amikor elkezdte az óvodát. Tudtuk, hogy nehéz időszak következik, igyekeztünk felkészülni és őt is felkészíteni erre a változásra. Kezdetben komoly visszaesést jelentett az óvoda, mind az érzelmi, mind a kapcsolati életét illetően. Nehezen alkalmazkodó természetét keményen megpróbálta az idegen közösséggel való mindennapos együttlét. Nem tudta feldolgozni kezdeti sérelmeit, félelmeit, megpróbáltatásait. Nem mesélt és mi csak sejthettük mi játszódhat le benne...

Egy nagyon kemény fél év után nyúltunk ismét a rajzoláshoz,

mint utolsó lehetséges segítséghez.

Minden nap, amikor hazaért az oviból leültünk vele egy nagy rajzlap elé. A papír közepére húzott vonallal kettéválasztottuk a lapot majd egyik felére egy mosolygós fejet, másik felére egy szomorú arcot rajzoltunk, aztán megkértük rajzolja le mi volt aznap jó illetve rossz az oviban. Ilyenkor egy darabig kelletlenül forgatta a ceruzát, de kitartó türelmünket és őszinte érdeklődésünket látva egy idő után rajzolni kezdett, majd elkezdte szavakban is "kiönteni a lelkét" és mesélt, mesélt, mesélt...

Nincs két egyforma gyermek.

Minden gyermekünk születésekor éreztük, hogy új utazás kezdődik és nem ismerjük az állomásokat. Nincs rutin. Nincs megszokás. Hiszen először fogjuk VELE végig csinálni és először csinálja ő is VELÜNK.

A magabiztosságunk egyedül abba kapaszkodhatott, hogy folymatos nevelés alatt tartottuk magunkat, így már nem riadtunk vissza egy-egy új nehézségtől, tudtuk, hogy mivel orvosolhatjuk a problémát. Van, ami könnyebben ment, és van, ami nagyon nehezen. Ilyenkor csak az önmagunkban mantraként ismételgetett mondat maradt: „hiányosságunk váljék jósággá benne”!

Természetesen mind a mai napig akadnak embert próbáló pillanataink, de már elmondhatjuk, hogy nem körbe-körbe futunk a problémák körül, hanem előre tartunk a megoldások felé.