Papírszínház: Az én csodálatos tesóm

Lawrence Schimel: Az én csodálatos tesóm

A papírszínház

A mesélő szerepe ma sem más, mint évszázadokkal ezelőtt; a szórakoztatás, tanítás, közösség formálás és megtartás, gondolat-ébresztés, viták elindítása, közösségi értékek közvetítése, bizonyos szituációk feloldása, a világ megértése szimbólumok használatával, az irodalom és mítoszok irányába való nyitás.

Hagyományosan a mesélő közönségével szembe helyezkedik el, elég közel ahhoz, hogy kérdéseire válaszolni tudjon, lássa reakcióit és megszólíthassa. Ez nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy a hallgató úgy érezze a történet az övé is és ezáltal közvetlenül érintse meg ennek üzenete. A kamishibai mesélők sem tesznek másként, mikor a képek által irányítva mesélnek.

A mai formájában ismert kamishibai azaz papírszínház az 1920-as évek végén jelent meg Japánban. Használatával a történet mesélés igazi közösségi élménnyé válhat és azok akik hallgatják, a történet részesének érezhetik magukat.

Eredetileg tanítás illusztrálásához, érdekesebbé tételéhez használták. A letisztult, egyszerű, egyértelmű képvilág segít a gyerekek figyelmét maximálisan fókuszálni. A kamishibai szövege közelít a színházi szövegek struktúrájához, kevés leíró elemet tartalmaz, ez utóbbit a képekre bízza. A rövid szöveg lehetőséget biztosít a mesélőnek, hogy szabadon egészítse azt ki, hogy hallgatóságával kapcsolatban maradjon.

A mesélő a fakeretbe (színházba) tett lapok instrukcióknak megfelelő mozgatásával tudja életre kelteni a meséket, míg a történetet a képek hátoldaláról olvassa.

Hallgatóként a mese hallgatása, átélése segíti a gyermekek lelki, szellemi fejlődését, szerepet cserélve, a mesélő bőrébe bújva pedig könnyen gyakorolhatják a történet mesélést a képek segítségével, segít, hogy közönség előtt fejezzék ki magukat, azáltal pedig, hogy egy kis faszínház mögül mesélnek, még a félénkebbeknek is segíthet legyőzni a félelmüket.