Papírszínház: A kőleves

A kőleves (magyar népmese)

„A Csillagház Általános Iskolába járó mozgáskorlátozott gyerekek között akadnak olyanok, akik nem tudnak beszélni. Ők a beszédtől eltérő módon, például képekre rámutatva vagy gesztusok használatával tanulnak meg kommunikálni. Fejlesztésükhöz remek lehetőséget biztosítanak a mesék, hiszen mesét hallgatni és játszani minden gyerek szeret. Foglalkozásainkon tárgyakkal, fényképekkel, grafikus ábrákkal dolgozunk, a mesélést pedig végig gesztusjelekkel kísérjük. Nagy szükség van arra is, hogy a beszélő gyerekek szintén megismerjék ezeket a gesztusokat, mert csak így tudnak szót érteni nem beszélő társaikkal. Az egyik csoportos foglalkozáson közösen készítették el A kőleves című népmese Papírszínház-változatát, amelyben a rajzok és a szöveg mellett a történetből kiemelt legfontosabb gesztusok (főz, katona, éhes, vidám stb.) is megjelennek. Úgy tapasztaltuk, hogy ezeket a jeleket a beszélő gyerekek is örömmel használták, és egyfajta játéknak tekintették, amely közelebb hozza egymáshoz a beszéddel és a szokatlan módon kommunikáló gyerekeket.”
Fekete-Szabó Viola, augmentatív és alternatív kommunikációt oktató gyógypedagógus

„A kőleves című mesét feldolgozó Papírszínházat fogyatékkal élő gyerekek készítették. E tevékenység azáltal segíti a sérült gyerekek társadalmi integrációját, hogy a segítő és a segített szerepek felcserélődnek. A sérült gyerekek által az egészséges gyerekek számára készített alkotások érzékenyítenek, és mindenkit arra motiválhatnak, hogy a nehézségeken felülkerekedve létrehozzon mások számára inspiráló tárgyakat, alkotásokat. A kiadvány fontos üzenete, hogy egymás munkájában felfedezzük az értékeket.”
Soltészné Takár Anita, a komplex művészeti nevelés tanára

A papírszínház

A mesélő szerepe ma sem más, mint évszázadokkal ezelőtt; a szórakoztatás, tanítás, közösség formálás és megtartás, gondolat-ébresztés, viták elindítása, közösségi értékek közvetítése, bizonyos szituációk feloldása, a világ megértése szimbólumok használatával, az irodalom és mítoszok irányába való nyitás.

Hagyományosan a mesélő közönségével szembe helyezkedik el, elég közel ahhoz, hogy kérdéseire válaszolni tudjon, lássa reakcióit és megszólíthassa. Ez nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy a hallgató úgy érezze a történet az övé is és ezáltal közvetlenül érintse meg ennek üzenete. A kamishibai mesélők sem tesznek másként, mikor a képek által irányítva mesélnek.

A mai formájában ismert kamishibai azaz papírszínház az 1920-as évek végén jelent meg Japánban. Használatával a történet mesélés igazi közösségi élménnyé válhat és azok akik hallgatják, a történet részesének érezhetik magukat.

Eredetileg tanítás illusztrálásához, érdekesebbé tételéhez használták. A letisztult, egyszerű, egyértelmű képvilág segít a gyerekek figyelmét maximálisan fókuszálni. A kamishibai szövege közelít a színházi szövegek struktúrájához, kevés leíró elemet tartalmaz, ez utóbbit a képekre bízza. A rövid szöveg lehetőséget biztosít a mesélőnek, hogy szabadon egészítse azt ki, hogy hallgatóságával kapcsolatban maradjon.

A mesélő a fakeretbe (színházba) tett lapok instrukcióknak megfelelő mozgatásával tudja életre kelteni a meséket, míg a történetet a képek hátoldaláról olvassa.

Hallgatóként a mese hallgatása, átélése segíti a gyermekek lelki, szellemi fejlődését, szerepet cserélve, a mesélő bőrébe bújva pedig könnyen gyakorolhatják a történet mesélést a képek segítségével, segít, hogy közönség előtt fejezzék ki magukat, azáltal pedig, hogy egy kis faszínház mögül mesélnek, még a félénkebbeknek is segíthet legyőzni a félelmüket.