Szerepbe zárva!?

Egyik gyermekünk elég arrogáns természetű volt kisgyerekként. Könnyen méregbe gurult és agresszíven viselkedett ilyenkor, de csak otthon a testvéreivel. Sokáig tanácstalanul és egyre elkeseredettebben álltunk a probléma előtt. A helyzetet pedig csak nehezítette a nagyszülők és más ismerősök állandó jóindulatúnak szánt, de hiába való beavatkozása:

"Milyen kiállhatatlan gyerek!"

"Hogy neveltétek, hogy ilyen akaratos?

"Ne idegeskedjetek miatta, nem érdemes, ilyen a jelleme, ezt semmilyen nevelés nem tudja megváltoztatni!"

"A gonoszsága vele született, a nevelésetek nem tudja felülírni."

Valódi segtíség híján kezdtünk kétségbe esni és már majdnem elhittük, hogy valóban igazuk van, azoknak, akik úgy gondolják, hogy az ember természetét nem tudjuk megváltoztatni. Kezdtünk beletörődni, hogy gyermekünk egy agresszor, ami ellen semmit nem tehetünk, míg a többi gyermekünk természetüknél fogva elfogadóbbak, visszahúzódóbbak.

Minden egyes nappal újabb és újabb bizonyítékát véltük felfedezni azoknak a szerepeknek, amiket rájuk húztunk: Ő egyre agresszívebb lett, a többiek pedig egyre inkább az áldozat szerepébe kerültek, akiket nem mindig tudunk megvédeni.

Talán ez a felállás így is maradt volna, ha a férjemmel ismernénk a "lehetetlen" szót. De nem ismerjük! (Talán ez egy olyan szerepet jelent, amibe valamikor mi lettünk bezárva gyermekként...de ez egy másik történt...) Így addig olvastunk, addig kerestünk, amíg olyan irányt nem találtunk a nevelésben, amivel azonosulni tudtunk és azt éreztük, hogy valódi segítség lehet:

Elkezdtük a gyermekünket aszerint kezelni, hogy mit várunk tőle, milyennek szeretnénk és nem aszerint, amilyen valójában volt.

Tisztában voltunk azzal, hogy indulatos és gyakran erőszakos, de azt is tudtuk, hogy van, amikor kedves és segítőkész, és ha megfelelő segítséget tudunk adni, akkor békés úton is el tudja érni, amit szeretne. Ezeket a tulajdonságait meg kell erősítenünk benne. A többieket pedig semmi képpen nem kezelhetjük tovább áldozatként, különben azok is maradnak. Meg kell tanítanunk őket, hogy megvédjék magukat.

Hosszú, de reményteljes időszak kezdődött, ahol napról napra apró lépésekkel haladtunk, de minden héttel egyértelműbb lett a változás. Ezentúl, ha láttuk, hogy kezdenek elszabadulni az indulatok nem agresszorként kezeltük a gyermekünket, hanem elmondtuk neki, milyen viselkedést várunk tőle:

"Csak semmi ütlegelés! Tudod, hogy érheted el, amit szeretnél, ütlegelés nélkül is!"

"Pontosan tudod, hogyan kell kedvesen elkérni azt, amit szeretnél!"

"Nem vagy gonosz! Tudsz kedves is lenni! És elvárom, hogy most azonnal kezdj is el úgy viselkedni!"

A módzsre működött! Sok időbe telt, de a gyermekünk le tudta vetkőzni a szerepet, amibe majdnem bezártuk.

Gyermekeink más-más személyiségjegyekkel születnek, de nekünk szülőknek LEHETŐSÉGÜNK van ezeket befolyásolni. Segítő kezet nyújthatunk a természetnek. Hasznájuk hát ezt a hatalmat bölcsen! Ne osszunk olyan szerepeket gyermekeinkre, amelyek később legyőzik őket!