Öt karácsonyi csoda

December 22- én estére gyönyörű hó hullott. Egy közeli családhoz indultunk éppen, és mindannyian élveztük ezt az ajándékot, hogy ropogós hóban sétálhatunk. Persze mindenki máshogy, de a lényeg, hogy mindenki öröme a hónak szólt, akár észnélküli rohangálás, akár hóangyal készítés, akár csúszkálás, akár hógolyózás, akár selfizés volt az öröm beteljesítője. Első karácsonyi csoda.

Az esténk jól sikerült, végre volt alkalmunk egy kicsit megállni, másokkal együtt lenni, az ünnepre hangolódni. A gyerekek is jól érezték magukat, de egy idő után egyre többször néztek ki az ablakon és ez egyértelmű jelzés volt, hogy ők inkább kint folytatnák az együttlétet. Sok gyerek volt. És most utólag úgy érzem, hogy ezt előre tudnom kellett volna: túl sok a gyerek a balesetmentes játékhoz sötétben. De akkor csak a vágyakozásukat láttam és eszembe sem jutott rosszra gondolni. Hiszen mindjárt karácsony…

De valami talán mégis motoszkált bennem, mert egyre jobban kezdtem sürgetni az indulást…a férjem nem is értette, de biccentett, hogy mindjárt jön, még befejezik a beszélgetést. Sietve öltöztettem a kisebbeket, aztán magamat, amikor a nagylányom rontott be az ajtón, hogy azonnal jöjjek, baj van…a tekintetén láttam, hogy ez most nem túlzás…

Az ajtón sem volt időm kilépni, amikor megláttam az egyik fiúnkat. A fél arcát betakarta a vér – nem lehetett megállapítani, honnan folyik, és látszott, hogy nem sokáig fog megállni a lábán…nyomában a szép számú gyereksereg. Az ezt követő percek történései már számomra sem visszaidézhetők. De pillanatokon belül lett autó, olyan apuka, aki nem ivott, és alig fél óra múlva férjem már a sebészeten ült a fiúnkkal. Második karácsonyi csoda.

Miután haza mentem a többi gyerekkel, megpróbáltuk összerakni az eseményeket. Egy darabig a kertben hógolyóztak, de valaki kitalálta, hogy menjenek ki az utcára. Közben egymást dobálták és valaki – egy hógolyótól való menekülés közben – bevágta a vaskaput, ami mögött a mi fiúnk állt.

Szokatlanul csendes este volt. A kisebbek pityeregtek, hamar elaludtak, a nagyok meg akarták várni a kórházi híreket. De a sürgősségin rengetegen voltak. A gyerekeken láttam, nem merik kimondani, de aggódnak – mi lesz, ha nem lehetünk együtt Szenteste. Férjem 23 óra után telefonált, akkor jöttek ki a kórházból. Hosszú és mély sebet kellett összevarrni, de a koponya nem sérült, viszont erős agyrázkódása van, hányással számolnunk kell. Bent akarták tartani, de mikor megemlítette a kezelőorvosnak, hogy akkor olyan kórtermet kér, ahova 24-én estére kilencen beférünk, az orvos némi hezitálás után saját felelősségre haza engedte őket. Harmadik karácsonyi csoda.

Az éjszakát a sebesültünk végig hányta, a következő két napban felkelni sem tudott az ágyból – gyakorlatilag végig aludta a napokat.

23-án hat gyermekünk ment csak a nagymamához, hogy amíg az angyalok készülődnek, ők se unatkozzanak. Ez évek óta így van. 23-án este ott is alszanak és 24-én délután jönnek csak haza. Eközben otthon az angyalok fát állítanak, ajándékokat csomagolnak, jóság kalácsot sütnek az adventi jócselekedetekkel gyűjtött lisztből és elvégzik az utolsó simításokat az ünnep előtt. Most azonban más feladat is akadt – gyakori ágyneműhúzás, kötés cserélés, kiskanállal itatás, állandó ébrenlét, és a feladatok olyan összehangolása, hogy az otthon lévő gyermekünk se lásson bele az angyalok munkájába. Férjemmel azonban összeszokott és jól működő csapatot alkotunk, ráadásul kettőnk számára az a szó, hogy „lehetetlen” nem létezik. Sajnos? Szerencsére? Hol egyik, hol másik. Mindenesetre minden elkészült, aminek el kellett készülni. Negyedik karácsonyi csoda.

24-én már nagyon fáradtak voltunk, de ki kellett tartani. Délután 4 órára mentünk le a templomba a Betlehemesre, legnagyobb fiúnk vállalta a beteg őrzését. S bár hezitáltam egy darabig igazat kellett adnom neki, amikor azt mondta nem lesz baj, mozduljunk ki legalább erre a fél órára. A karácsonyfaszámlálós autós körút a gyerekek kérésére idén elmaradt – nem lehetett volna ott mindenki.

Sötétedés után lassan ünneplőbe kezdtünk öltözni, óvatosabb volt a készülődés, mint máskor. Nem mertünk énekelni, nehogy zavarjuk az alvót, de mégis Ő volt, aki végül kérte, hogy ne legyünk olyan csendben, akkor vidámabb lesz a hangulat. Aztán megszólalt a csilingelés. A legkisebbek már megszokott beszaladása helyett, most a férjem – ölében a fiúnkkal – lépett be először a nagyszobába, nehogy valaki nekifusson. Halkan szólt a Mennyből az angyal, amibe mindannyian bekapcsolódtunk. Az ének után a kanapéra fektettük a kis beteget, aki csillogó szemmel mondta, hogy számára most az az egyik ajándék, hogy Ő láthatta meg először a karácsonyfát. Legnagyobb fiúnk csendben súgta a fülembe: ezután inkább minden évben engedjük őt előre a kicsik helyett, a kórházas rész pedig kimaradhat. Végre – ha csak halkan is, de – elnevettem magam. Ötödik karácsonyi csoda – meglátni mindenben azt, ami jó. Együtt játszani az öröm játékát!