MI történik egy nagy családban karácsony előtt egy héttel?

A narancs, fahéj és szegfűszeg illata állandósul a lakásban.

Készülnek az iskolai húzottak ajándékai és egyre többször záródik be egy-egy szobaajtó, ami mögött titkok bújnak meg és csak a halk zene jelzi, hogy odabent karácsonyi ajándékkészítés folyik.

Sokasodnak a karácsonyi vásárok az iskolákban, az évzáró meccsek az edzéseken, a kórus fellépések az énekeseknél- ezeket természetesen mind meg kell nézni, akkor is, ha egyszerre több helyen kellene jelen lenni - de nem esünk kétségbe hiszen azért vagyunk ketten, hogy megosszuk a gyerekek programjait.

Igen ám…csakhogy idén - 16 év után - fontos korszak záródik le az életünkben. Az utolsó ovis betlemesünkre készülődünk. Legkisebbünk hetek óta minden délután hangosan énekli az énekeket, mondja a verseket és ha nem figyelünk eléggé, újból elkezdi, mert úgy véli, nem elég, ha hallgatjuk, rá is kell nézni közben…igen, ez lenne a valódi figyelem, ami neki is jár! Akkor is, ha mi 16 éve minden évben végig hallgatjuk ezt a repertoárt. Akkor is, ha már kicsit várom, hogy lezáruljon életünkben a sokáig végtelennek tűnő “ovis korszak”. Akkor is, ha a nagyok feladatait időnkét előtérbe kell helyeznünk, és a legkisebbek ehhez alkalmazkodnak. Akkor is, ha a nagyok néha elfelejtik milyen fontos volt annak idején nekik is ez a fellépés. A betlehemes műsor napjára azonban idén három másik, a nagyobbaknak fontos program is került…

Ketten vagyunk négy program van…mi legyen? Beszélnünk kell a gyerekekkel. Nagyok. Okosak. Meg fogják érteni. Idén mi az ovis betlehemesre megyünk, az ő programjaikat most nem nézzük meg. Ezt gondoltuk mi. Aztán, mint olyan gyakran, most is meg tudtak lepni minket.

Egyik este felvázoltuk nekik a helyzetet. Értették. Aztán minden előzetes egyeztetés nélkül úgy döntöttek ők is az ovis műsorra jönnek! Hiszen számukra is véget ér most valami, ami nyilván máshogy, mint nekünk, de nekik is fontos volt. Lemondják a cserkészet, az iskola, a foci klub karácsonyi programjait, mert erre a betlehemesre együtt szeretnék, hogy elmenjünk. Döbbenten hallgattunk. Nem lett volna könnyű megszólalni.

Néha úgy érezem, hogy anyaként fölém nőnek azok a vélt, vagy valós elvásárok, amiknek meg kell, vagy meg akarok felelni. A gyerekek, a házasságom, a háztartás, a munkám, és mind ezek felett úgy érzem ezer csatornán keresztül már-már elvárásként öntik rám, hogy törődjek magammal is, mert az mindenkinek jár…egy anyának meg főleg…de időt nem ad hozzá egyetlen reklám sem. És nem ad tanácsot, amikor anyaként néha magányos, távolról sem tökéletes, de valóságos életemet összehasonlítom a közösségi médiában megjelenő távolról sem valóságos, de a tökéletesség látszatát keltő képekkel. Főleg így karácsony előtt.

Amikor teszem a dolgom, tudom, hogy mit kell csinálni, de fogalmam sincs, hogyan fogok ennyi mindent elvégezni, ennyi helyen jelen lenni.

Amikor a házi feladatokkal, mosnivalóval, különórákkal, mosatlan edényekkel, bevásárlással, vég nélküli listákkal, iskolai adventi vásárokkal, elő-karácsonyozásokkal teletűzdelt napjaimon azon töprengek, vajon mikor érkezem meg az ünnephez?

Akkor mégis megszületik számomra is a karácsonyi csoda - már egy héttel az ünnep előtt: a gyermekeim idén nemcsak rólam, rólunk mondanak le, hanem önmagukról is, hogy helyet adjnak valakinek, akiről évek óta látjuk, hogy növekszik bennük, csak néha eltakarja a rohanás és kapkodás: az angyalnak.

És ettől persze nem lesz több időm sem a feladataimra sem magamra, de valami mégis megváltozik. Elengedem a tökéletességnek még csak a látszatát is. Észreveszem mindazt, ami pont úgy van jól, ahogy van. Lelassítok és hagyom, hogy lelassuljanak a dolgok is körülöttem. Nem erőltetem hajcsár módjára azt, ami csak a kép miatt fontos - inkább hagyom, hogy a kép magától teljen meg színekkel!

Az elcsendesedésre lenne szükség anyaként! Főleg Karácsonykor…