Kamaszokkal az élet gyönyörű - de van néhány szabálya

Amikor a születésükre várakoztunk sok helyen tájékozódtunk a szülésről, a csecsemők gondozásáról. Szülésfelkészítésre jártunk, könyveket, újságokat olvastunk, mert éreztük, hogy valami új, eddig ismeretlen élethelyzetet hoz számunkra gyermekünk születése, addigi zárt kettősünknek ki kell nyílnia egy új élet befogadására. Örültünk ennek az új életnek, de persze voltak bennünk félelmek is - pont úgy, ahogy most. Csak most előbb vagyunk tele aggodalommal és utána próbálunk meg örülni ennek az “újfajta” életüknek, ami számunkra tele van ismeretlen ösvénnyel és néhol félelmetesen sötét is van útközben…

Három kamasz, két kiskamasz (és két még nem kamaszodó) gyermekünk mellett hamar rá kellett jönnünk, hogy az eddig jól működő családi életünkbe változás állt be, és nem ideiglenesen… Ez a változás pedig tőlünk is új látásmódot kívánt.

A cél az lett, hogy a problémák megközelítése, szemlélete alakuljon át bennünk, és ezáltal biztonságosabban tudjuk kezelni a nehéz szituációkat, kényes kérdéseket, amikből bőven akad minden nap, ha kamasz gyermekek vannak a családban.

Ehhez pedig tanulnunk kell. Minden egyes nap. Akkor is, ha ez nem könnyű…

Új könyveket kell olvasnunk, új előadásokra kell járnunk, hogy utolérjük az életünkbe bekövetkezett változásokat.

Hiszen kamaszaink új szülői feladatokkal állítanak szembe bennünket nap, mint nap, de tudjuk, hogy nem csak nekünk jelent nehézséget ez az időszak, nem csak mi szembesülünk erőnket, türelmünket megpróbáló kihívásokkal.

Gyermekeinknek hasonlóan nehéz saját testi-lelki változásaikat elfogadni, feldolgozni, érzelmi hullámvasútjukon ülve naponta szembesülni a felnőtté válás időnként ijesztő folyamatával. Mindezek mellett pedig úgy érzik, hogy egyedül vannak, hogy nem értjük meg őket. Ezen a ponton van először is feladatunk nekünk szülőknek.

Adjuk tudtukra, hogy mellettük vagyunk, velük együtt küzdünk és nem ellenük!

Kamasz gyermekeink belső fejlődését meg kell ismerni és végig kell kísérni, mert most ők is leginkább azt szeretnék tudni, hogy mi történik bennük, miért változik meg körülöttük minden, miért nem jönnek ki velünk – a szüleikkel, miért érzik úgy, hogy minden mondatunktól, kérdésünktől idegesek és feszültek lesznek. A legnagyobb vágyuk most az, hogy azt érezzék rajtunk, tudjuk mi megy végbe bennük, ez ugyanis biztonságot ad nekik.

Annak az érzésnek a biztonságát, hogy nincs velük baj, mert az, ami most velük történik normális, sőt szükséges és ezen a folyamaton mindannyian átestünk, mi szülők is! Nem a szavainkra van most szükség, hanem a tetteinkre, a példánkra, a türelmünkre.

Néha ezek egészen egyszerű dolgok:

• Meghallgatni vele azt a számot, amit a legjobban szeret, anélkül, hogy kritizálnánk a zenei ízlését – hiszen még ez is most alakul, formálódik, most építi fel önmagát és ehhez sok mindent meg kell hallgatnia, ki kell próbálnia (természetesen a testi-lelki biztonságát megőrző keretek között).

• Beülni vele egy olyan helyre, amit ő választ, ahol nem feszeng, ahol talán könnyebben megnyílik előttünk.

• Elmenni vele moziba úgy, hogy ő választ filmet, utána meghallgatni a véleményét a filmről, és elmondani a mi gondolatainkat, anélkül, hogy minősítenénk az övét.

• Kikérni a véleményét egy-egy családi programmal kapcsolatban, ne felette szervezzük meg már ezeket. Ha érzi, hogy ő is alakíthatja szívesebben fog részt venni benne.

Nem kell mindenben egyet értenünk vele, és nem kell magunkban tartani a saját véleményünket sem! Mindent el lehet mondani, de a stílust helyesen kell megválasztani. Ne éreztessük vele ebben a helyzetben a szülő – gyermek szerepeket. Most nem. Most mellérendelő a kapcsolatunk.

Idővel rádöbbentünk, hogy a legtöbbet azzal tudunk tenni, ha a lehető legnagyobb mértékben háttérbe vonulunk. Nem szabad minden pillanatban a nyomukban lennünk, nem kell faggatnunk, az érzéseikről, gondolataikról.

Csak az kell, hogy, amikor szüksége van ránk ott legyünk – most ő diktálja az ütemet abban, hogy mikor osztja meg velünk belső érzelmi világát, gondolatait – soha ne erőltessük rá magunkat, ne kíváncsiskodjunk, ne faggassuk.

Abban azonban nem kaphat szabadságot, hogy elmondja-e vagy sem, mit csinál, hova megy a barátokkal, haverokkal. Minden programjáról tudnunk kell, hiszen miénk a felelősség, bármi is történik! Most mindennél fontosabb, hogy egyértelműek legyenek a határok, akkor is feszegeti őket!

De a választás szabadsága az övé és a döntését tiszteletben kell tartanunk! Felmerülhet a kérdés: és, ha rosszul választ? Ha én nem értek vele egyet? Akkor is hagynom kell? Például egy mozifilm esetében, és itt nem a korhatáros filmek be nem tartására gondolok! Most hagyhatom, mert a választása eredményéből tud majd tanulni! Amennyiben mi nem tartjuk jónak a filmet, de engedjük, hogy megnézze, akkor megadjuk számára a lehetőséget, hogy maga ismerje fel mit érdemes megnézni és mit nem szükséges, tehát a döntése később már tudatos lesz! Legközelebb lehet, hogy utánanéz a filmnek, kritikákat olvas róla, esetleg kikéri a véleményünket mielőtt dönt. Ez hatalmas lépést jelent az önbizalma és az önállóságának építése szempontjából! Természetesen előfordulhat az is, hogy a választását semmi esetre sem akarjuk megengedni. Itt vigyázzunk! Csak valóban komoly indok esetén tiltsunk! Ebben az esetben legyünk határozottak és mondjunk egyértelmű nemet!

14 éves nagy fiúnkat az osztálytársai moziba hívták. A választásuk egy horror filmre esett. Mikor megkérdezte tőlünk, hogy elmehet-e, gondolkodás nélkül válaszoltuk, hogy: NEM! Pontosan tudtuk, hogy nem bírná végig nézni, nem is kifejezetten szeret moziba járni – inkább a társaság miatt ment volna -, nem akartuk, hogy ott kerüljön kellemetlen helyzetbe. Először megdöbbent a hirtelen kapott határozott válaszunkon, de aztán éreztük a hangján, hogy valójában megkönnyebbült! Nem akarta ezt a filmet ő sem megnézni, de az osztálytársaknak nehezebb lett volna nemet mondani, mint elfogadni a mi tiltásunkat.

És mindaz, amit tőlünk kaptak, amit most igyekeznek lerázni magukról, egyszer majd visszatér. Nem tudom mikor, és hogyan, azt sem hogy lesz-e erőnk kivárni. De hiszek abban, hogy, amit átadtunk az gyökeret vert - de hosszú a tél és ki kell várnunk türelemmel a tavaszt, hogy szárba szökkenhessen. Nem magunknak neveljük a gyerekeket, nem mi fogjuk élvezni a gyümölcsöt, amit teremnek. Ez nagyon nehéz és nagy kihívás a szülőségben, de ugyanakkor ez az értelme is. Gyermekeink csak átutazóban vannak nálunk, erőt, hitet, bátorságot kapnak az útjukhoz. Ehhez pedig hátat kell fordítaniuk nekünk, máskülönben nem tudnak elindulni.

A kamaszkor csodálatos, és szükségszerű változások ideje! Ha kimarad nagy baj van!

Felhasznált szakirodalom: Pécsi Rita: A nevelés az élet szolgálata