Az egyenlő kevesebb

Ti biztosan nem ismeritek azokat a végeláthatatlan vitákat, amikor a gyerekek valamiben úgy érzik, hogy nem egyenlően kaptak :). Mostanában nálunk is sokkal, de sokkal kevesebb lett ezeknek a vitáknak a száma, és már inkább csak mosolyogni szoktunk rajta a vitázó gyerekekkel együtt...de régebben, amikor öt 10 év alatti gyermekünk volt - és mi is leginkább csak kiborultunk ezektől, mert eszköztelennek éreztük magunkat - bizony kimeríthetetlen volt az méricskélések tárháza.

Nálunk - nyilván a nagy létszám miatt - a személyes figyelem volt mindig az időzített bomba.

"Rám még ma nem is néztél! Ő meg már elmesélhette, hogy mi volt az ebéd az oviban, pedig az teljesen mindegy."

És, hogy kezdetben mit válaszoltam erre?

„Igen is néztem ma már rád: reggel, mikor felkeltettelek, aztán, amikor odaadtam a reggelidet, amikor elköszöntem Tőled a suli előtt, amikor érted mentem suli után...és egyébként már beszélgettünk is, vagy legalábbis váltottunk néhány szót az elveszett úszó cuccodról és a tegnap előtti matek dolgozatról. Ha összeszámolom, ez semmivel sem volt kevesebb, mint, amit az öcséddel töltöttem."

Éreztem, hogy nevetséges vagyok, miért magyarázom egy 10 éves gyereknek, hogy hányszor néztem rá?

Közben pedig már rángat valaki más, hogy nézzem meg a bukfencét, a nagylányomat pedig azonnal meg kell hallgatnom, mert összeveszett a legjobb barátnőjével és egészen biztos, hogy soha többet nem szólnak egymáshoz - és amikor a bukfencet figyelve, elmondom, hogy biztosan ki fognak békülni, lehet, hogy csak arra van szükségük, hogy kicsit mindketten átgondolják a dolgokat - akkor mérgesen rám csapj az ajtót: "nem is figyelsz rám, és különben sem érted az egészet, és a kicsiket amúgy is jobban szereted, mint engem úgyhogy mindegy."

A legnagyobb pedig, aki ebben a pillanatban lép be az ajtón, és az edzés legjobb pillanatairól akar azonnal és részletekbe menően beszámolni, mert életében először hatalmas bal lábas gólt rúgott, de hirtelen abbahagyja a mondandóját, és morogva odalöki: "miért van az, hogy nekem mindig kevesebb palacsinta jut, mint a többieknek, ha későn érek haza?" Ilyenkor hiába is magyaráztam, hogy mindenki 5 palacsintát kapott, mindenre volt „méricskélős” válasz azonnal: "de a többiek palacsintái biztosan nagyobbak voltak…"

És akkor rá kellett döbbennem, hogy valóban nem értem. Na nem az összeveszést, és a gólt, és a palacsintát, hanem azt, hogy hogyan tudnám türelemre inteni őket, hogy mindenkire jut majd idő csak ki kell várniuk. Hogyan lehet ezt úgy elmondani, hogy egyik se érezze azt, hogy nem fontos számomra, ami vele történt, illetve nincs rá időm. A mai napig tisztán emlékszem, arra az estére, amikor magamba roskadva ülök a nappaliban a férjemmel és a kétségbeesés szélén vagyok, mert úgy érzem, hogy ezt nem lehet és soha nem is fogom tudni jól csinálni. 

Ha valamelyiküket ugyanannyira szeretjük, mint a "másikat", akkor az valójában azt jelenti, hogy kevésbé szeretjük, míg ha önmagáért szeretjük, azzal többet adnunk neki, mint, amire vágyik!

Hogyan zajlana ugyanaz a délután, ha ma történne?

„Rám még ma nem is néztél! Ő meg már elmesélhette, hogy mi volt az ebéd az oviban, pedig az teljesen mindegy."

„Tudom, hogy nem könnyű dolog várni. Mit szólnál, ha a focipályáig meghallgatnám az öcséd ovis élményeit, de utána egészen hazáig Te mesélhetnél  a mai napodról?”

A nagylányomnak: „Most megnézem a húgod bukfencét, mert az nem tart olyan sokáig, viszont nagyon fontos neki, mert egész délelőtt gyakorolta. Utána felmegyek hozzád a szobádba, ahol csak ketten leszünk, és szeretném részletesen meghallgatni min is vesztetek össze ma.”

A legnagyobbnak: "Nagyon büszke lehetsz a gólodra, keményen dolgoztál érte! Nem csodálom, hogy farkas éhes vagy! Ha megetted a palacsintákat, és úgy érzed, hogy nem laktál még jól, szóljál! A konyhában leszek!"

Nagy különbség van a között, hogy egyforma adagokra osztva adunk valamit a gyerekeinknek (puszi, ölelés, simogatás, tejbevaló, palacsinta, játék, idő - bármi lehet!), vagy mindegyik gyermekünk igényeit figyelembe véve személyre szólóan adunk nekik.

Amikor a gyermekeink egyenlősdit akarnak, valójában nem egyenlőséger, hanem személyességre vágynak.