Amire időt szánsz, az fog működni!

Amíg kicsik voltak a gyerekek, kicsik voltak a problémák, konfliktusok is. Legalábbis így utólag visszatekintve talán én is így látom. De időnként ezek is őrületbe kergették az embert. Legalábbis addig, amíg maga akarta irányítani és állandóan, sokszor feleslegesen, kézben tartani a felmerülő nehézségeket. Ilyen apró-cseprő, de a mi élethelyzetünkből kiindulva komoly problémát jelentett a gyerekeknél, hogy a liftben ki nyomhatja  meg a gombot. 

Kezdetben mikor még csak a két legnagyobb érte fel a nyomógombos táblát kevesebb volt a konfliktus, mert volt egy "lefele gomb felelős" és egy "felfele gomb felelős" így többnyire a liftes utazások  - amikből napjában legalább kettő, de többnyire négy is volt- kisebb nézeteltérésektől eltekintve (például, hogy a kisebbik rendszeresen elfelejtette melyik is az ő posztja) nyugalomban teltek. Mikor már harmadik gyermekünk is a nagyok közé tartozott, pontosabban a magasságát illetően pályázhatott a  liftben betölthető szerepek egyikére, a helyzet fokozódott.

Ekkor úgy láttam jónak, hogy irányításom alá vonjam a kérdést és hosszú monológokba fogtam, miszerint napjában többször is utazunk a liftben és mindenkire jut majd gombnyomás, nem kell sírni, veszekedni, nyugodjanak meg, a nagyok igazán megengedhetnék a kisebbnek, hogy ő is megnyomja, ő még kevésbé tudja kivárni az idejét stb.

Ezeket a kezdetben csendes, majd hangerejében ugyan egyre erősödő, ám teljességében hasznavehetetlen mondatokat a gyerekeknél csak én utáltam jobban...hát igen, ilyen is van.

S mivel semmilyen célra nem vezetett a jó szándékú beavatkozásom a feladatok kiosztását illetően, azt leszámítva, hogy időnként az egész ház zengett, ha beszálltunk a liftbe, és többnyire ettől az egyszerű, rutinszerű, de elengedhetetlen közlekedési formától  - tekintve, hogy a harmadik emeleten laktunk és a babakocsi állandó útitársunk volt - már a reggeli ébredéskor görcsbe rándult a gyomrom, úgy döntöttem, szülői büszkeség ide vagy oda, rájuk bízom a feladat megoldását.

Egyik reggel még az ajtón való kilépés előtt elmondtam, hogy szeretném, ha egymás között beszélnék meg a liftes kérdést és olyan megoldásra jutnának, ami mindenkinek jó. Ezzel le is vettem a kezem az ügyről. És milyen jól tettem! A legnagyobb kisvártatva elő is állt egy sokáig jól működő, bár szó szerint zötyögős megoldással: mindenki egy emelet gombját nyomhatja meg, vagyis a legkisebb lefele a földszint gombot, felfele az egyes gombot, a középső az egyes illetve a kettes gombot, Ő – a legnagyobb - pedig a kettes, illetve a hármas gombot. Ezután már a szomszédok csak onnan tudták, hogy mi utazunk a liftben, hogy szokatlanul nagy volt a csend és a lift a földszinttől a harmadikig minden emeleten egy pillanatra megállt.

Később még fel-felvillant bennem egy apró gondolatként, hogy vajon mi lesz, ha a negyedik is a Nagyok közé kerül, de ilyenkor "felnőttesen" átvágtam a gordiuszi csomót: addigra elköltözünk... Igen. Talán. De ha mégsem, akkor ők majd biztosan kitalálják a megfelelő, mindenki számára jó megoldást. 

Valakit az irányításunk és ellenőrzésünk alatt tartani nem könnyű dolog, de mindezt úgy tenni, hogy a másik jól is érezze magát ebben a helyzetben egyenesen kihívást jelent! Csak akkor fog működni ez a funkció, ha teljes értékű kapcsolat van gyermekeink és köztünk. Ha nemcsak a már kialakult problémákat kezeljük, hanem megpróbáljuk - lehetőségeinkhez képest - megelőzni azokat, és mindezt az által, hogy jelen vagyunk a mindennapjaikban.

Olyan rövid ez az idő, amikor valóban a mindent jelentjük nekik...öt, hét, legfeljebb tíz év...

Aztán egyszerre csak észrevesszük, hogy nem minket hívnak, ha focizni szeretnének a parkban, vagy nem velünk szeretnének megnézni egy filmet és inkább a barátokkal mennek ruhát venni.. S bár biztosan fájdalmas lesz ennek a felismerése, nem akarjuk bánni, hogy amikor még hívtak nem voltunk mellettük.

Persze ez egyáltalán nem könnyű és nem megy magától. Legalábbis nekem nem. Ezt akarni kell, nagyon kell akarni. És minden nap újra és újra el kell határozni.

Azt hiszem ez az egyetlen olyan döntés, amivel kapcsolatban időnként érdemes a jövőbe menekülni, ahol majd megtapasztalhatjuk a gyümölcsét, így talán könnyebb meghozni azokat a lemondásokat és áldozatokat, amit ez az elhatározás megkíván. Mert nem egyszerű lemondanom egy - egy ötletről, gondolatról, amit a blogon meg szeretnék osztani, azért, hogy leüljek a gyerekek mellé játszani és ne kelljen érezniük, hogy közben az órát nézem és gondolataim a teendőimen járnak. Ők, azt kérik, hogy az ölembe ülve hallgathassák a mesét, hogy részese legyek a képzeletük szülte játékoknak, ahol hercegnők várnak kiszabadításra, tigriseket kell legyőzni és lábujjhegyen kell járni, suttogva beszélni, ha a játékbaba alszik.

Az élet csupa kötelesség – tudom. De nem csak most, mindig az lesz, és a többi kötelesség várhat, amíg a gyerekeink felnőnek, mert nekünk most a velük való idő minőségi eltöltése a feladatunk.