Ilyenkor nyáron mindenkivel történik valami.
Sebek, horzsolások, bibik, látható és láthatatlan sérülések.
Bárcsak mindent meg lehetne ragasztani! – tűnődik el nagymama egy törött váza darabjaival a kezében.
A valóságos vagy a jelképes sebek, amelyeket a bőrünkön vagy a lelkünk mélyén hordozunk, akkor is mesélnek, amikor már rég begyógyultak.
A hegek – testünk, lelkünk emlékezetének részei – egyszerre hordozzák a sérülés és a gyógyulás emlékét, legyenek azok fájdalmasak vagy épp nagyon kedvesek.
És ahogy minden töröttben ott az egész, ahogyan a törött váza is új életre kel, úgy leszünk mi is teljesek és szebbek a sebeink, kudarcaink, veszteségeink által.